Jobb-Állás Blog

Hétfőn elfogadott az országgyűlés egy sor munkát érintő törvénymódosítást. Többek között azt is, hogy az álláskeresési járadék maximális folyósítási ideje a jelenlegi 270 napról 90 napra csökken. A jövőben ez azt jelenti némileg lesarkítva, aki 3 hónap alatt nem tud elhelyezkedni, annak közmunkát kell vállalnia, hogy bevételre tegyen szert. A járadék összegének felső határa pedig a minimálbér lesz (jelenleg 78 ezer forint) annak 120 százaléka helyett.
A kormányzat szándéka világos: arra akarja ösztönözni az embereket, keressenek munkát, és a munka nélkül kapott pénz legyen kevesebb, mint a munkával megkeresett.

Néhány kérdést hadd fogalmazzak meg és megpróbálok válaszolni is rá.

Akarnak-e az emberek dolgozni?
A kérdés azért jogos, mert a szigorítás egyik célja munkára ösztönözni az embereket.  Kivételek mindig vannak, és nehéz a pontos összképet látni, de meggyőződésem szerint a munkaképes korúak többsége akar dolgozni. Főleg, akik munkájukat vesztették és álláskeresési járadékra jogosultak. Egy apró példa: tegnap kolléganőmmel Kispesten jártam, ahol a hamarosan nyíló Köki Terminálba toboroztak elsősorban bolti eladókat (könyv, ékszer, ruha, élelmiszer, újság, minden, ami egy plázában van és még karbantartói munkákra is). Több ezren rohanták meg a börze helyszínét, 150 méteres sor kígyózott a bejárat előtt a 30 fokos rekkenő hőségben. Ott állt a sorban többek között a munkanélküli könyvelő, a cégét bezárt diplomás villamosmérnök, akiket annyira zavar a tétlenség, hogy már elmennének bolti eladónak, karbantartónak is. A Tesco standjához alig lehetett odaférni, egy-egy munkaadó pedig 300-500 önéletrajzot gyűjtött.

Elég-e 3 hónap az álláskeresésre?
Erre a határozott válaszom: csak a keresett szakmákban dolgozók esetében. HR-esektől tudom, hogy egy-egy kiválasztás 3-6 hét. Ha sok a jelentkező, többkörös interjúkat szerveznek, akkor még 2 hónapnál is hosszabb lehet.

Az álláskereső részéről pedig megnyújthatja a pályázást, ha képzettségéhez illő munkára vadászik. Egy állást vesztett vezető mondta nekem, neki kereken 1 évébe telt, míg újra vezetői munkát talált. Nála persze nem mondom azt, hogy az államnak ezt az egy éves keresést finanszírozni kellene. Inkább arra példa, mennyire kevés is a 3 hónap az álláskeresésben.

Lehet-e közmunka mellett állást keresni?
Itt a következő akadály. Akinek letelik a 3 hónap, és elmegy közmunkásnak, annak mekkora az esélye, hogy később képzettségének megfelelő munkát talál? Ha a közmunka napi 6-7 órát vesz el a napból utazással együtt, máris jelentősen csökken a versenyszférás álláskeresésre fordítható idő. Mert kinek van energiája egy fárasztó munkanap végén a számítógép mögé ülni vagy állásinterjúra járni. Ráadásul mennyire csökkenti egy korábban szellemi munkát végző önbecsülését, ha árokásás után próbál irodista munkát keresni. Rutinos munkavállalási tanácsadók megfigyelése: 6 hónapnyi sikertelen álláskeresés után jelentősen csökken a sikeres keresés esélye.

Elég-e az állam segítsége? Mi kellene még?
Valahol itt van a kutya elásva. Ha az állam harmadára csökkenti az ellátás időtartamát (270-ről 90 napra) és emellett a jogosultság megszerzéséhez szükséges időt a duplájára emeli (eddig 5 napot kellett dolgozni egy járadékos napért, a jövőben 10-et kell), akkor az állampolgár elvárhatná, hogy hatékony illetve hatékonyabb segítséget kapjon az állami munkaügyi hivatalokban. Az a gyakran hallott tanács ugyanis kevés, hogy „keressen a munkaügyi központok állás adatbázisában”. Ha megnézzük, hogy körülbelül 55 ezer állás érhető el és a regisztrált álláskeresők száma 572 ezer (2011. májusi adat), akkor látható, egy állásra 10 álláskereső jut. Akkor sem sokkal jobb az arány, ha hozzávesszük az internetes állásportálokon található körülbelül 10 ezer állásajánlatot.

Bővebb családomban látom: az álláskeresőnek az első naptól kezdve fogni kell a kezét, folyamatos visszajelzésre, bátorításra, személyre szabott tanácsra van szüksége. Mert az álláskeresés is szakma. Ennek is megvannak a fortélyai, a csapdái. Csak egy apró példa itt is: rengeteg álláskereső elköveti azt a hibát, hogy elküld 2 pályázatot, majd egy-két hétig vár a válaszra, semmit sem tesz. Válasz persze sosem jön, viszont máris elment 14 nap a 90-ből… 

A munkaügyi kirendeltségeknek a „láthatatlan álláspiacra” is fel kell(ene) készíteni. Azoknak a lehetőségeknek a felkutatására, amelyeket nem hirdetnek meg, de vannak. Tudom, létezik „Álláskeresők Klubja” több helyen, ám ezeket inkább elszigetelt, a többség számára nem ismert vagy nem hozzáférhető segítségnek érzem. A rendszer rugalmatlanságáról pedig csupán egy rövid történet: februárban egy trénert szerettem volna egy általam szervezett nonprofit hétvégi álláskeresési kurzusra „kikérni”, ugyanis olvasóim között ez felmerült igényként, mire azt a választ kaptam, hogy ez így nem megy… Pedig maga a tréner ajánlotta fel nekem a segítségét, de főnökei valami miatt elgáncsolták a kezdeményezést.

A már említett kispesti állásbörzén egy szóróanyag akadt a kezembe. Egy 15 órás álláskeresési technikák tréningre szóló felhívás volt, egy szépséghibával. A kurzus 2011. november 12-én kezdődik...

Elmaradásban vagyok az olvasói kérdések megválaszolásában. Igyekszek a héten mindenkinek válaszolni. Ha van észrevételetek, tuti recept, bejött húzás, kérlek, írjátok meg a karacsony_zoltan@freemail.hu címre.

2001. február 22-ét írta a naptár, amikor „A Színes Sport” nevű sportnapilap munkatársaként éppen otthonról gépeltem cikkemet a német futballbajnokság hétvégi fordulójáról. Már a cikk vége felé jártam, amikor egy netes hírportálra tévedtem, ahol ez állt: „Megszűnik a Színes Sport” (megvan még egy cikk erről, szerintem nem ezt olvastam akkoriban). Először azt hittem rosszul látok. Derült égből villámcsapásként ért a hír, ugyanis két héttel korábban még hosszabb távra szóló megbeszélésen vettem részt, amelyen biztosítottak arról, terveznek velem és az újság is biztos lábakon áll... Azonnal felhívtam egyik szerkesztő kollégámat, akik azt mondta, velük is nemrég közölték a hírt.

Hogy miért jutott eszembe ez a történet? Mert az utóbbi hetekben sok barátom, kollégám keres meg, tudok-e valamit, mert megszűnt a sajtótermék / leépítés áldozata lett. Ugyan most a közmédiás kirúgások kerültek a figyelem középpontjába, de sok más helyről küldtek/küldenek el újságírókat. És attól tartok, a folyamat még nem ért véget. Különösen a nyomtatott sajtótermékeknél dolgozók nem érezhetik magukat biztonságban. A médiaiskolák pedig továbbra is ontják magukból a pályakezdőket.

Felvetődik a kérdés, mit tehet az az újságíró, aki állását veszítette? Kezdem inkább ott, amit én akkor tettem. Mivel akkoriban 26 évesen pár éves szakmai tapasztalattal és gyér ismeretségi körrel rendelkeztem, internetes állásportálokon nézegettem ajánlatokat. A jobpilot.hu oldalon láttam böngészés közben egy „content manager” pozíciónévvel hirdetett állásra. Mivel nem tudtam, ez mi fán terem, majdnem tovább is ugrottam, ám a hirdetés szövegében egy mondat megfogott: „Újságírói ambíció előny”. (Kedves HR-es olvasóimnak írom: ilyen elemek számítanak egy álláshirdetés szövegében. Az angol pozíciónév megfelelő magyarázat nélkül szerintem inkább elriaszthatja még az arra alkalmas álláskeresőt is.)

Ekkor kezdtem el a google-ban keresgetni, mi is az a content manager és rájöttem, igazából ez egy online újságírói munka. Bejelentkeztem az állásra és megkaptam a munkát: a jobpilot.hu állásportál karriermagazinját kezdtem el felépíteni.

Ami az én akkori álláskeresésemből tanulság: nem csak az „újságíró” vagy „szerkesztő” néven hirdetett állások jöhetnek szóba. Érdemes alaposan felmérni – akár szakember segítségével - a lehetőségeket, ugyanis sok olyan munkára alkalmasak vagyunk, amire nem is gondolnánk.

Hogy ez ma is így van, erre jó példa egy kedves ismerősöm, aki vezető szerkesztőként dolgozott egy minisztériumi háttérintézménynél, ám csoportos létszámleépítés áldozata lett. Június közepén távozott és két héten belül állást talált. „Webmesterként” dolgozik egy multinacionális cégnél. Kedves újságíró kollégák: Gondolná valaki, hogy ez a munka is szóba jöhet? Az ismerősöm a cég weboldalának tartalmáért felel. Lefordítja, megszerkeszti, a weboldalra tölti a vállalat kommunikációs és marketinganyagait.

Újságíróknál kitörési pontnak érzem még a multimédiás fejlesztéseket. Ugyan egyre több vállalat él a webvideós bemutatkozással, reklámozza termékeit, szolgáltatásait ezen az úton, nyugat-európai vagy amerikai összevetésben még nagynak érzem a lemaradást. Akár saját vállalkozás keretében is lehet erre az igényre építeni illetve az ebben rejlő lehetőségeket bemutatni.

Szintén új terület a közösségi médiában rejlő potenciál (facebook és társai) kiaknázása. Itt multi cégeknél a kulcsszó a „social media manager”. Vannak ilyen állásajánlatok és szerintem irántuk nő az igény. Biztos vagyok benne, hogy egy angolul beszélő újságíró számára könnyen megszerezhető az ehhez szükséges tudás.

A többi javaslatom talán szélesebb körben ismert:

Nagyobb az esély, ha ismeretségi körből indulunk és minél szélesebb körben publikussá tesszük álláskeresési szándékunkat. (a munkák zöme ugyanis a „láthatatlan álláspiacon” – ajánlás útján – kel el.) És azért örök igazság: a jó, megbízható szakember mindig kapós...

PR-ügynökségnél a jó kapcsolatrendszerrel rendelkezőknek lehet esélye. Úgy tapasztalom, nagy a tülekedés és kevés a valós, jól fizető lehetőség.

A szóvivői / kommunikációs vezetői állások köre szűk, alig látok mozgást. Ajánlás és egy „tuti, infó” kell egy-egy várható üresedésről.

Egy szakterület ismert alakjaként alternatíva lehet a blogolás. Ehhez azonban sok idő- és energiabefektetés szükséges, ugyanis egyelőre kevesen élnek meg ebből. De magunkat ügyesen felépítve nem tartom irreálisnak.

Nekem hirtelen ennyi jutott eszembe. Ha van ötlet, kitörési pont, írjátok meg!